VÁNTUS ISTVÁN
(1935 – 1992)

1935 október 27-én született a Szabolcs-Szatmár megyei Vaján, gyermekéveit Nyírbogáton töltötte. Rendszeres zenei stúdiumait a debreceni zeneművészeti szakiskolában kezdte meg, ahonnan – Szabó Emil és Pongrácz Zoltán tanítványaként – 1955-ben nyert felvételt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakára. 1960-ban fejezte be tanulmányait; diplomamunkája a Musica terrena c. orgonaverseny volt. Ettől az évtől kezdve haláláig – 32 éven keresztül – tanított zeneelméletet és zenetörténetet a szegedi zenekonzervatóriumban: először a zeneművészeti szakiskola, majd a szegedi zenetanárképző főiskolai tagozat tanáraként; az 1991-ben létrejött egységes szegedi zenekonzervatórium tanszékvezető professzora volt.

1964 körül dolgozta ki önálló zeneszerzői-zeneelméleti rendszerének első változatát, ettől kezdve csak ebben a struktúrában, az ún. végtelenített pentaton-láncban komponált. Művei összetéveszthetetlenül egyéni stílusa innen gyökereztethető. 1965-ben fejezte be első színpadi művét, A három vándor c. operát, mely koncentráltan tárja elénk Vántus életfilozófiáját és hangrendszerének gondolati alapjait. Ebből az operából gyakorta kerül műsorra – önálló darabként – a Favágó áriája és a Tudós áriája. Hosszabb felkészülési idő után, 1973-ban jutott el fő műve, a Móra Ferenc regénye alapján megalkotott Aranykoporsó c. három felvonásos opera befejezéséig, melynek librettóját is maga írta. A mű kirobbanó sikerű ősbemutatója 1975. április 11-én volt a Szegedi Nemzeti Színházban; a szegedi operatársulat nyolc évadon át tartotta műsorán ezt az operát, de később is színre vitte: legutóbb 2006. április 28-án.

Az Aranykoporsó a magyar operatörténet egyik legkiemelkedőbb alkotása: zenei fölépítése tökéletes, cselekménye és szövegkönyve pedig – miközben maradéktalanul tárja elénk Móra regényének szubsztanciáját – olyan szuggesztív, hogy hatása alól kevesen tudják kivonni magukat. Az opera II. felvonásának 4. képe – Katakomba-kép – hangversenyek nagysikerű műsorszáma mind a mai napig. E nagyszerű operát követően – melyet osztatlan elismeréssel fogadott a zenei szakma és az avatott zenekritikusok is elismerték, s amelyért Vántus Erkel-díjban részesült – a zeneszerző szebbnél-szebb kamarazenekari művek és két jeles kisoratórium – Fragmenta Bathoriana, Harangszó – után 1985-ben jutott el élete legnagyobb zenei felfedezéséhez, melyet elgörbült zenei térnek nevezett el. A ’60-as évek elejétől használt, önállóan kialakított hanglánc-rendszer, a végtelen pentatónia e nagy struktúra része volt; zenei akusztikai koncepciója gyökeresen tért el az eddigi elméletektől. 1985 és 1992 között műveinek túlnyomó többségét – köztük az  Hommage à Bach és az Hommage à Mozart c. darabokat is – már az általa földezett hangrendszerben írta meg. A nyilvánosság elé – sajnálatos módon – csak ezen koncepció töredékét, az ún. sakk–zene elméletet tárta – ez országos sikert is aratott – s csak néhány hónappal halála előtt határozta el, hogy könyvben adja közre kutatásainak eredményét.

1992 július 9-án – alig 57 évesen – megdöbbentően váratlanul bekövetkezett halálával nemcsak e korszakos felfedezését, hanem harmadik operája, a Stephanus Rex megalkotásának tervét is magával vitte az Örökkévalóságba.

Életműve így is teljes, s a magyar zenetörténet kiszakíthatatlan részeként él a hangversenypódiumokon, volt tanítványai, barátai és tisztelői emlékezetében. Kiemelkedő zeneszerzői munkássága mellett kiváló zenetudományi professzor is volt; emellett A Mai Magyar Zene Hete címen ő indította el és tette hagyománnyá a szegedi kortárszenei napok sorozatát, mely ma Vántus István Kortárszenei Napok néven él tovább, a Budapesten kívüli egyetlen éves kortárs magyar zenei szemlét nyújtva.

Ars poetica-ját a legpontosabban egy 1976-ban elmondott gondolatával tudnánk meghatározni: „A felzaklatás értelme az elsímítás – ez minden katharzis alaptörvénye; katharzis nélkül pedig csak ideig-óráig él meg a művészet.”